Szomorú szemek

Néha megállok, és körbenézek. Figyelek. Szemlélem az idegen arcokat, melyeken sajátos történetek tükröződnek. Mind egyedülálló, mégis mintha ismerném őket. Egy-egy apró mimikával, rezdüléssel kifejezik önfeledt boldogságukat, vagy éppen melankolikus állapotukat. Vajon mi okozhatja felhőtlenségüket? Mi állhat fojtogató bánatuk hátterében?

A minap egy billegő léptű nő közeledett felém. Remegő hanggal szólított meg. Bizonytalannak tűnt. Útbaigazítást kért. Kiderült, hogy egy irányba tartunk, így együtt haladtunk tovább. Beszélgetésbe elegyedtünk. Az út során szerettel mesélt családjáról, közben elidőzött a természet szépségein. Kicsivel később komolyabb témákba bocsátkoztunk. Nem tudta sokáig leplezni fájdalmát, hamar kifakadtak keserves könnyei. Nem volt harsány, aki fitogtatná sérelmét. Nem panaszkodott. Ekkor már a csend beszélt helyettünk. Egy röpke időre lehajoltam megigazítani cipőfűzőmet, ezalatt a nő elköszönt, majd elviharzott.

Pillanatokon belül árnyékok duruzsolására lettem figyelmes. Felnéztem. Ármányos tekintetek hada szegeződött rám. Jelenlétüktől megállt a levegő. Dicsekedve újságolták, hogy ismerik a hölgyet. Évek óta együtt dolgoznak, de még soha nem volt tartalmas beszélgetésük vele. Mindezek ellenére balgának nevezték, gúnyos mozdulatokkal imitálták. Lekicsinylően kérdezték:
 -Hogy tudtál egy ilyen semmirekellővel szót váltani? Nem láttad milyen szerencsétlen?-Teljesen elképedtem.

-Én csak szomorú szemeket láttam.-Feleltem.