Szívhullám

Uram, tarts meg ebben a veszélyes sodrásban, ments ki a feneketlen sötét óceánból, ne hagyj fuldokolni! Inkább legyen egy keskeny folyó, sok árokkal, meredek lejtővel, átvészelem az erősebb lökéseket. Ahol van, hogy csendes a víz és felfeküdhetek rá megpihenve a kegyelmed forrásában. De ha túl sokáig élvezem, elfelejtek úszni. Ilyenkor háborgó tengert vetítek nyugodt, tiszta folyódra, piszkos lencséjű szemüvegemen keresztül hitetlenkedem, beleakadok szúrós ágakba, hideg tenyerekbe menekülök pillanatnyi megnyugvásért, morzsa szeretetért de utána úgyis visszadobnak a hullámok közé. Így járok, ha nem evezek és hátat fordítva eldobom az asszertivitás lapátját.

Hiába ellenkezem, kerget valami, ártatlanul suttog, épp csak annyit, majd százszor annyit, és végül én üvöltök. Tehetetlenségem egyre hangosabb, mintha egy nálam jóval hatalmasabb erő lökne le a szembesülés legmélyébe, ott megszűnik szemtelenségem, ott megszűnik vakságom, ott megszűnik a szemüvegem, amire a homályt fogtam, ott megszűnik a világ zaja, amivel azelőtt süketségemet igazoltam. Átutazó vagyok a vizeken, egy vízcsepp a végtelenben, míg ez az erő a hang, a szó, az írás, a dallam, a zaj, a csend, a vihar, a csitító, álomba ringató, hajnalban felkeltő, emésztő tűz, sötétségben árva láng, egy régi zár, a megoldó-kulcs, a fekete-fehér, színek szimfóniája, amit szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív meg sem sejtett, egy elfelejtett ígéret, a vissza-fordulás, meg nem értettség, mégis értelmet adó egység, Uram, te vagy az!