Könnyed vagy felfújt élet

Körbenézek a természetben, hátha valami megihlet. A madarak dalolása, a cseresznyefa fehér virágai, ahogy a szél fújja az ágakat, mintha táncot járnának, a bagoly huhogása. Ülök egy nyikorgó hintaágyon, lábam alatt forró a papucs, felhők a mozivásznam, közben ott megy egy repülő. Gyerekként nagyobb szám volt. Mint a szivárvány, mint a szánkózás, kiállni az esőre, bőrig ázni, csukott szemmel megkerülni a házat, bodobácsot gyűjteni, virágot szedni, csillagokat számolni, rácsodálkozni az életre.

Egyszerű lelkesedésben bújik meg a csoda.

Ehelyett túlmisztifikáljuk az életet. Szenvedünk, harcolunk a szeretetért, filmekből inspirálódunk, mert ezeket tolják a szemünk elé. Sajnos sokan közülünk hagyják: sodródnak, hajótöröttek lesznek, s kikötnek a saját vágyaik és érzéseiknél, láncot kapnak végtagjaik a függőségek börtönében. Tekerés az izgalmas részhez, felgyorsítva élünk, tompán érzünk, elveszünk az információ tömkelegében, csapódunk ide-oda, tengődünk, állandóan másoktól inspirálódunk, eltanuljuk, felvesszük, külsőségben értékelünk, beszerezzük, kidobjuk, mindezt irtó gyorsan, szinte egyszerre tesszük, majd csodálkozunk, hogy nem vagyunk jól. Valami nincs rendben, napok, aztán hetek, hónapok óta, de nem tudom megfogalmazni.—Gondolod te is. Valami ráült a mellkasomra, alig kapok levegőt, éjjel többször ki kell nyitnom az ablakot levegőért. A világnak levegőre van szüksége. Természetre, természetességre, könnyed szellőre, hogy végre ne magára, hanem a mező, a vadon hangjára figyeljen.