Kiút

Hogy a szív tele van,

Emberi jogokkal,

Bitorló büszke hormonokkal.

Hangosan szeretnek szívesen,

Színtelen szürke szüntelen,

Az ország, s a világ ordító oroszlán fülekben.

 Kétféle a tenger teteje,
Felszín csupán, de mélységében tart.

Szélsőségnek hosszú keze: Hol a vége, hol az eleje?

Itt eltorzult a kérdés, itt eltorzult a válasz.

Egyenlő emberek egymásnak 

Esnek a méreg megosztottságában.

Akit nem mérgez fortyogó indulat,

Aki előbb vizsgál, majd óvatosan ítél,

Mert odakint nyáron is fázik a tudat.

Aki látja az embert,

Nem fojt, mert érez.

S mert érzi mit üzen az önös érdeke.

Aki látja magán a szennyet,

Lelkén burjánzó gennyet,

A trauma-évezredet,
Mégis tanulja a szeretetet.

Aki érzi, hogy a hit szabad,

Nem adhatja szankció, nem láncolhatja politika.
Aki a csend peremén kiáll a hite mellett, 
De a kiállás nem lehet más utálata.
 

De belülről emésztik elhanyagolt imák.

Mert mindenkiért meghalt,

Ő szelíden:

Életét adta, Ő az első szeretet.

Leírom bátran, nem feszítem túl:

Csak befelé vezet kiút.