Illúzió

A valóságot felváltotta a "szeretlek" szó. Gondolataimnak lábai nincsenek, melyek a Földet koptatnák a hétköznapi szürkeségben. Csak lebegtem, s nem mérlegeltem. Mert bekopogott a boldogság, és én kicsattanó örömmel, de naívan beengedtem. Hogy is fogadhattam volna másképp? Ez a boldogság kedves volt. Figyelmessége melengette fázó lelkemet. Gondosan összevarrta sebeimet. Lágy érintése, csillogó tekintete hitet adott kettőnkben. Ez a boldogság azt mondta szeret, s én csak lebegtem tovább.

Később, a boldogság bizonytalan lett önnönmagában. Pedig ő Maga a derű. Aztán eltűntek szeméből a fények, tétovasága kihatott rám. Ezért egyensúlyomat vesztettem, és belezuhantam egy jó mély gödörbe. Próbáltam kimászni, de a kéz már nem nyúlt utánam. Így egyedül küzdöttem billegve, folyton visszacsúszva a labilitás aknájába. Cikáztak a talánok a fejemben. Talán nem vagyok elég. Talán túl sok vagyok, vagy túl kevés. Talán idealizáltam egy hamis képet. Talán csak a gondolata volt a boldogság, és nem ő maga. Talán egy illúzióban éltem.