Gyöngyseb

Te azt mondod: szerelem,

Az égető szenvedésre,

A villámló fájdalomra,

A gombócra a torokban,

A pillangókra a gyomorban,

Hol szárnyalnak, hol rázkódnak,

Hullámvasút szíveken fel-le,

A gondolat-labirintusra a fejedben,

A térkép nélküli gondolatokra,

A magányra a lelkedben,

A hitegető téveszmékre,

A se eleje se vége mondatokra,

Az egyszerűségbe gyömöszölt kétértelmű szavakra, csalfa szándékokra,

A gyökeret eresztett bizonytalanságra,

Napsütésben az illúziószirmokra,

Mit viharban az eső széjjeltiporhat,

A pillanatnyira, a morzsákra, a szemcsékre,

A suttogásaidra, a törékeny hitedre,

Akinél a biztonságod keresed,

Ő lett az ismerős, biztonságos helyed,

Akit sosem érhetsz el,

Akitől kiüresedsz, akitől elhervadsz, akitől elszürkülsz.

Azt mondod, igazi? Azt mondod, szerelem?

Egyszer majd jön valaki,

Aki nem hagy egyedül merülni,

Aki bele meri vetni magát veled a mélységbe,

S bátor lesz megküzdeni a hullámokkal,

Akivel a csend ajándék, s nem büntet vele,

Akivel majd együtt felúszol a felszínre,

Akivel élvezheted fulladás nélkül a szabadságot,

Jön valaki, akinek mélyen a szemébe nézel,

Akinek bizalmat üzen tekintete,

Akivel távolról is jól megismeritek egymást,

Akivel távolról is összefonódsz majd a közelségtől,

Akkor elterülsz az egészentől,

A biztató szavaktól, a bizonyosságtól, 

Aki a vihar után a nap lesz,

Akit egyenes úton vezet a szándék szívedhez,

Akinek minden mozzanatát úgy hívod: béke,

Ahol szemtől szembe ül két lélek,

Aki meghallja suttogásod,

S üzeni: Én vagyok a biztonságod!