Édes magány

 Mert te igazán szerettél. 

Megtanítottál elveszíteni, 

Hogy aztán rávilágíts milyen 

Csontig hatolva fájón veszíteni. 

Persze nem a rejtett alanyra értetted, 

Homály lakott bennem, a fókuszt másra helyeztem. 

Míg nem ült le békésen a csend, 

Addig én ezt nem érthettem. 

Életérzést, forradalmat adtál, 

Megrekedt lelkemnek szabad utat találtál. 

Rámutattál, hogy lennie kell célnak, 

És nem hallgatni azokra, akik mást mondanak, 

A céltalanul bolyongókra. 

Sötét, fáradt éjszakákon rejtély voltál, 

Remete gondolataimnak válaszoltál. 

Figyelmem olykor eltáncoltam az éjben, 

De te csillagként tekintettél rám a mélyben. 

Megtanultam általad tisztábban értelmezni, 

Hogy nem baj, ha nem szólít senki. 

Levetetted rólam a hamis én göncét, 

Helyette új ruhába öltöztettél. 

Nehéz volt vállalni, hogy más vagyok, 

Persze nem több sem kevesebb 

Egyszerűen árnyalt a működési rendszerem. 

Árnyékoddal védtél a napszúrástól, 

Bölcs mottód így szólt :

,, Mindent szabad nekem, 

de nem minden használ"

A vörös zászló hónapokig kiabált. 

Inkább tőled menekültem, a hűvösségedtől, 

Élveztem a napsugarakat védelem nélkül. 

Intőjelek csípkedték egész testemet, 

Mire észrevettem, már megégettem.

Akkortájt volt igazán szükségem együttérző esődre.

Bár nap nap után záporoztak könnyeim, 

Megérte... 

Így lettem virágzó, így kaptam erőre. 

Így tudatosult, 

Nincs hátra, mennem kell a célnak nekifeszülve előre. 

Az egyedüllét néha ijesztő

Néha egyedül érzem igazán milyen szépen andalog az élet, olyan jó, olyan felemelő 

Gondolatokban rügyező. 

Borússágod után átadtam magam 

Hadd vezessen, hadd formáljon a tavasz. 

Nem szűntem meg hálásnak lenni

Kopogtattál, új fejezet nyílt. 

Hosszú az út, de már sokat tanítottál, 

Köszönöm neked, kedves magány.